Érintésed hiánya a reneszánszát éli…
Szívem érted üvölt de emléked darabokra kell tépni…
Mert elmém még mindig valósnak véli…
Pedig ez a történet már rég nem nyári hanem téli…
Borongós időszakot idéz elém…
Oh mond miért nem lehetsz az enyém?
Szemem sarkából minden mozdulatod követem…
De helyetted már rég csak az ürességet ölelem…
Amit neked mutattam hiába valónak tűnik…
Gondolataim minden percben nevedet betűzik…
Csillogó két szép szemed ennyi amit látok…
Ha szemhéjammal lezárom a puszta valóságot…
Mosolyod emléke egyszerre örömöm és bánatom…
Öröm mivel megtörtént és bánat mivel többé nem láthatom…
Nyugtalan az éjjelem…nyugtalan a nappalom…
Racionalitással érvelek…de akár abba is hagyhatom…
Nincs értelme neki hiszem magam meggyőzni nem bírom…
Ezért születnek a sorok ahogy érzéseim magamból kiírom…
Mikor utoljára láttalak… másnap az angyalok sírtak…
Az érzéseinkkel küszködni már ők sem bírtak…
Belém hatol a fájdalom hogy tudom én is kellenék…
De már mindent elmondtam még mi mást tehetnék…
Csak némán néztél rám miközben könnyeid letöröltem…
Arcodat simítva csak egy gondolat lebegett fölöttem…
Mosolyod csillant és megéreztem rajtad…
Hogy a csók utáni vágyad kinyíló virágként sarjad…
Minden porcikád azt súgta hogy búcsúzni utálnál…
Utoljára hozzám szólni és az ahogy ott álltál…
Elárulta nekem mennyire közel vagyok hozzá…
Hogy érintsem az ajkad és ne válljak komorrá…
Ajkad ajkamra égett és elvesztünk egymásban…
Tudod ez volt az a dolog amit első perctől vágytam…
Annyira átérzem hogy mennyire más lenne az egész…
Ha szívemre hagyatkoznék és nem uralkodna rajtam az ész…
Utánad futnék és elrejtenélek a világ elől…
Beszélnék hozzád mert a szótlanságom megöl…
Szoríts még magadhoz ne érezzem árvának…
Az érzést amit feléd már akkor is tápláltam…
Érintésed hiánya a reneszánszát éli…
Szívem érted üvölt de emléked darabokra kell tépni…
Mert elmém még mindig valósnak véli…
Pedig ez a történet már rég nem nyári hanem téli…
Borongós időszakot idéz elém…
Oh mond miért nem lehetsz az enyém?
