Mint a falban a repedés
Oly szűk a felismerés
Hogy vesztenem kell
Mégis enyém az elismerés
Mert én vagyok kovácsa
A lelkemet kiontó
Vérem után sikoltó
Egyszerű pengének
S bár jó lenne ha
Nemcsak kipróbálnának
Egyszer meg is vennének
Mert eleget láttam
És eleget éreztem
Ahhoz hogy tudjam
Megint összetévesztem
A születő örömöt
A haldokló bánattal
Semmire se megyek
Pusztán vágyakkal
A régi már nem kell
Az újat még nem látom
Kezdőként játszok tudom
S magamat is szánom
De ahogy az éjszaka világít
Még mindig elámít
Ahogy az esthajnal vigyázza
Minden egyes léptem
Bíborként kacsintok
S többé már nem kérdem
Az eget hogy miért
Mert bár ő volt az egyetlen
Most már ő sem ért
Most add ide nekem
Hadd forgassam kardod
Az sem érdekel már
Ha fejedet lehajtod
Miközben magamba vágom
Önként és dalolva
Hogy kiöljem magamból
Mindent letarolva
A csillagok kegyeltjét
A magát megtévesztőt
És ezzel kiáltsak
Magamnak újabb ébresztőt
Mert túl sok a méreg
Betelt már a pohár
Örökös vesztes
Aki másokra vár
Másokra hajlik
Másoktól remél
Miközben tudja
Fél világgal felér
Az amit rejteget
Az ami egy része
És tudja jól másokra
Hiába is nézne
Azokkal a szemekkel
Hisz távolról barnák
Kevesen vannak kik
Az igaz szempárt látják
A halovány zöldet
A bánatra nevetőt
Aki még mindig mosolyog
Hiába lát temetőt
Hiába lát felhőket
Hiába érzi a vihart
A napsütés emléke
Benne örökké kitart
