A város ég…ég a város…
Hatalmas lángok alkotnak párost…
S engem ki az egészet fentről nézem…
A belőle áradó forróság tart még ébren…
A város hunyorog…már túl fényes…
A kopott s régi önmagához képest…
A tűzvihar beborít eget s földet…
S a toronyóra felé vadul törtet…
A város reszket…talán újra a régi…
Bár eddig nem tette, most önmagát félti…
A nyugodt tébolyt ami örökösen kering…
Mi oly lágy és félelmetes mások szerint…
A város tétlen…nem tudja mit tegyen…
Temérdek kincse van mégis újakat vegyen?
S bár jó pár már csak a tűz martaléka…
Nem aggódik hisz tudja van még tartaléka…
A város harcol…minden erejét beleadja…
Démoni a kacaj ami a számat elhagyja…
Tombolva küzd s a tüzet vadul oltja…
Sugárzó fáklyám a sötét fényes foltja…
A város üzen…köszöni, jól van…
Minden érzése itt fekszik egy tollban…
Tetszik neki a játék bár tudja elpusztulhat egyszer…
De az is meglehet hogy ezzel is csak engem tesztel…
A város alszik…hátra hagyta a napot…
A tűz is alszik a hangulat kék s fagyott…
Nem tetszik ez nekem, feléledek hát újra…
Alkonyként csábítalak téged a tévútra…
A város ég…ég a város…
Ma este sem vagyok álmos…
Bíbor fényekben mögöttem lángol…
Nevetésként tör ki belőlem a mámor…
/2009-12-28/
