Kezdünk már felnőni pereg a homokóra…
Szalad a világ de most álljunk meg egy szóra…
Öregszünk mégis mintha semmi se történne…
Ha lehetne az idő szárnyát magam törném le…
Mert nem akarok belépni abba a sorba…
Ami az emberek lelkét tapossa a porba…
Árulás, hazugság mint tőrök a hátamban…
Megszokásból élem az életem bágyadtan…
De legfőképp téged féltelek jó barátom…
Kinek borostája többé már nem csak álom…
Ki már az élettel száll szembe hogy csatákat nyerjen…
És nem a gyerekkori álmait dédelgeti csendben…
Kezdünk már felnőni rájöttem tegnap este…
Amikor felém fordultál szavakat keresve…
Hogy elmeséld nekem mennyire kedveled őt…
Az előző esti még ismeretlen nőt…
De lehet hogy nem te voltál hanem én…
Aki arról a lányról magának mesél…
Aki itt ül megint pohárral a kezében…
Sorokat írva érzéseinek nevében…
Annak ellenére hogy öregebbek lettünk…
Soha nem felejtem mikor együtt nevettünk…
Múltbéli mosolyod ott ül még mindig…
Hol könnycsepped néha napján elsiklik…
Mert tudom néha te is védtelen vagy…
Az élet rajtad is nagy sebeket hagy…
De látszik hogy felnőttél mert nem futsz már el…
A viharban egymagad is büszkén állsz ha kell…
Az idő ellenére mi megmaradunk annak…
Akik jóban és rosszban is mindig együtt vannak…
És remélem így marad amíg csak élünk…
És hogy soha nem lesz teher ha egymásból kérünk…
