Egymaga ül az asztalnál a kávéját szorítva…
S elméjét az elsuhanó emberekre borítja…
Nézi a körülötte kavargó színes világot…
S a cigarettáját amit az előbb még imádott…
Hanyag mozdulattal dobja el a csikket…
S jót mulat mintha magának mesélt volna viccet…
Azt mondja ő az akit soha meg nem érthetsz…
Aki olyan jól hazudik hogy igazságot vélhetsz…
Felfedezni minden egyes hazug szavában…
Csak az a baj hogy ő sem bízik már magában…
Füsttel teli gondokat enged szerte széjjel…
Mert hiába gyönyörű magányos minden éjjel…
Bár lehetne ő is egy akivel szívesen mész haza…
Csak annyira kiismerhető mint a ködös őszi éjszaka…
Cinkos mosoly villan szikrázó szemmel…
Sok ember bedőlt már ennek ezeregyszer…
S nem is reagál a világ csak bambul önfeledten…
Ahogy a látványon én is elmerengtem…s írásra vetemedtem…
Csak akkor térek magamhoz amikor feláll
S elindul mint aki végzett…
Ekkor jövök rá hogy a világ megállt
S helyette engem nézett…
2009-04-18
