Életét boldogan éli ő…
A fellegek közt ébredő…
A fehér herceg igaz párja…
Trónjának valós gyémántja…
És mégis bizonytalan és kába…
Törékeny lelkét borítja virágba…
De tudja régen más szavakból értett…
Mikor a sötétnek csókja ajkára égett…
Alkonyként borul igaz emléke rá…
Nem feledheti akkor sem ha akarná…
A bíborszemű kérlelő imája…
Marad számára utolsó hibája…
S így nem kell félned drága…
Csalódásod nem lesz hiába…
