Hiába tárom ki mindig a két kezem…
Meleg a nappalom de hideg az éjjelem…
Elfogyott a tinta akár abba is hagyhatom…
De helyette inkább a papírom szaggatom…
nem tetszik ez sem már hiába örültem…
a magány énekébe majd bele őrültem…
aztán csend honolt szívemen onnan jövő érzések…
mindig előjönnek azok a meg nem válaszolt kérdések…
rájöttem körforgás az egész létem…
de most is megfogadom a hibát még egyszer meg nem vétem…
a játék az jó lenne csak túl nagy a tétem…
elnézést megint ha vesztenék szépen…
vagy csúnyán az mindegy de máris vesztésre állok…
kívül állóként nézem ahogy a boldog párok…
értenek egyet és vesznek össze azon…
hogy most együtt lenni vajon hátrány vagy haszon?
Esküszöm nem értem mire jó ez az egész…
A városi mocsok majd úgy is felemészt…
Lehetsz te akármennyire is tiszta…
A homály majd te véred is felissza…
Bár újabb ébredés szeli ketté az álmaim…
Este megint alszok és élem majd vágyaim…
Mikor folyóként áradt a lányka könnye…
Tanulni szeretne de én vagyok a könyve…
Szegényes lapokkal nem csábítom az újra…
Ezért kerülök fel megint csak a polcra…
Tettem amit tettem lehet neked csak szánalom…
De ami itt bent vezérelt az nem csak a fájdalom…
Mert a boldogság madara üldögélt a vállamon…
Bár foglyul ejteni nem sikerült…ezt is vállalom…
