Védtelenül állva kicsit megfáradtan…
Végignézek rajtatok kik oly bágyadtan…
Élitek az életet feledve a célt…
Elmondhatnám bátran nekem mennyit ért…
De elég a szóból nem akarom tudni…
Mennyire érzed hogy el akarok futni…
Mert ne mond nekem hogy jobban tudod nálam…
Honnan is tudhatnád hisz még az arcomat se láttad…
Mivel lennék több egy egyszerű tudatnál…
Ködös elmédben röpke létű huzatnál…
Nem vagyok több akármennyire akarod…
De nem tagadom hogyan is tehetném…
Megnyugtató érzés borítja el elmém…
Mert éjkönnyű és bársonyos ha a karod…
Karomhoz érve megtalálja párját…
A mindennapok tiszta valóságát…
Annyira úgy érzem bárcsak elfuthatnék…
Kiüresedve vérzem bámulva a lepkét…
Azt az egész világot mi elrepült fellettem…
Szomorú de úgy érzem még öregebb lettem…
Mintha századok teltek volna el…
És ma már helyettem más felel…
A szóra mit mindenki elfogad…
Lehet az ármányos gondolat…
Most hallom…
Olvassa valaki a legelső sorom…
Amivel…
Ajkaid közé a valóságot hozom…
