Alkonyszín tollvonások

A város ég…ég a város… Hatalmas lángok alkotnak párost… S engem ki az egészet fentről nézem… A belőle áradó forróság tart még ébren…   A város hunyorog…már túl fényes… A kopott s régi önmagához képest… A…

Az jár csak a fejemben Ami másoknak soha... Más vágyik a helyemre De álnoknak is ostoba…   Tudom nem igazán látott Sötétbe borult éjt szemed… Ezért ha eljön a sötétség Az énedet is féltheted… Csendbe burkolóznak most A kiáltásoknak vélt…

Nélkülem a csöpp szád nevetni kényszerül Pedig tudom te is érzed sírsz még legbelül… Pár szikra és újból én vagyok Aki bússzóból mindent kiadhatok… Ez is csak pár mondat amit még eszedbe véshetek… Spontán jött a helyzet mellyel megint élhetek……

Mint ahogy a zápor rejti a fénysugarak útját… Úgy ölöm bele minden cseppbe gondolatom búját… Gyere fojtsuk alkoholba állandó bánatunk… Lehet nem lesz több alkalom, gyere most nem várhatunk…   A polcomon pár fénykép fedezi kicsinyke…

Kicsi utca széles padkájától Kaptam az ihletet… Látod mindenki örül aki Velem itt lehet… Szívemből érzem Feldob a hűvös éj… Egy csillag suttogja: Nyugodtan mesélj…     Ezt is megéltem, Ez a nyár is gyorsan eltelt… Tudod…

Leszállt a köd Alacsony és szürke… Az arcomba vigyorog S nevemet betűzve… Fogadja a jobbom hát Mosolygok én is… ’Mutass szeretetet még ha utálod mégis’ Szótlanul kérdez: ’Meg akarok-e ázni?!’ Nem tanultam meg eddig ’Hogy itt…

Te és Ő...majd Én…   Te vagy az kit Szükség idején hívnak… De birtokolni hiába Akarnak soha nem bírnak… Én vagyok az kit nem Hívtak mégis itt vagyok… Elfogadni nem kell Én akkor is maradok… Ő az akit kétségem és Gyengeségem szült…

Nem csak egy önző gondolat vagyok… Nem csak egy érzés amit szívesen kiadok… Nem csak az éj és nem csak a nappal… És biztosan nem egy földre szállt angyal… Nem csak az öröm, nem csak a bánat… Nem csak a teljesség ami magára várat… Nem…

Zavarodott gondolat Egy döntés hátán Ismétlődő szavakat Suttogok árván Keresem őt mindenhol S lehet én élek oly kábán Hogy nem vettem észre Ki az aki várt rám Mert lehet akár Megigéző jel a hátán Vagy loboghat szőkén Bennem a külsőséget látván (nevetés)…

Kiszáradt ajkak Vérrel teli szemek… Levegőt alig kapok De megállni mégse merek… Csak futok az éjszakába És elhiszem hogy jobb lesz… Ha elfutok s nem látom Hogy az élet velünk mit tesz… Csak futok ahogy bírok És Alkonyként ordítom… Hogy…

Újabb játszma újabb vereség Újabban nem érzem De újra fűt a nyereség Mert újbóli indulat újbóli érzelem Nem kell félni tőlem Ez csak a két kezem Amiben szívem nézd Még éppen hogy dobog Mint zilált hajam a szélben Pont ugyan úgy lobog A tűz a szememben Nem parázs…

Kedvességem felőrli a közhelyes bánatot… Így a sötétség bíbor színné válhatott… Mindenképpen egyszerű de semmiképpen valódi… Az álomkép amely vágyaimból fog adódni…   Gyengécske kar vezeti de erős a hatása… Papírom éjről éjre…

Egymaga ül az asztalnál a kávéját szorítva… S elméjét az elsuhanó emberekre borítja… Nézi a körülötte kavargó színes világot… S a cigarettáját amit az előbb még imádott…   Hanyag mozdulattal dobja el a csikket… S jót mulat mintha…

Azt hiszem kevés itt már minden szó… Kevés minden leírt gondolat… Mert mélyen bennem a szerelem Szárnyakat bontogat… Ha csak itt ülnél mellettem s Szemeddel a szemembe… Az elárulna mindent és Lelkem örömtől repesne… Ha csak mosolyod lenne…

Mint a falban a repedés Oly szűk a felismerés Hogy vesztenem kell Mégis enyém az elismerés Mert én vagyok kovácsa A lelkemet kiontó Vérem után sikoltó Egyszerű pengének S bár jó lenne ha Nemcsak kipróbálnának Egyszer meg is vennének Mert eleget láttam És eleget…

Hiába tárom ki mindig a két kezem… Meleg a nappalom de hideg az éjjelem… Elfogyott a tinta akár abba is hagyhatom… De helyette inkább a papírom szaggatom… nem tetszik ez sem már hiába örültem… a magány énekébe majd bele őrültem… aztán…

Érintésed hiánya a reneszánszát éli… Szívem érted üvölt de emléked darabokra kell tépni… Mert elmém még mindig valósnak véli… Pedig ez a történet már rég nem nyári hanem téli… Borongós időszakot idéz elém… Oh mond miért nem lehetsz…

Rájöttem te vagy a lány akit megismerni mindig is szerettem volna… És hogy mára talán sikerülni látszik…ezért hozlak szóba…   Nem ismerlek még igazán… De minden szavam igaz ám… Amit mondtam és mondok még… S meg semmit se…

Tisztítsd meg az elméd engedd szabadon magadat… Hiába nem értik hallják még a szavadat… Kiáltsd hát hangosan hagyd tudja meg a világ… Hogy fájdalmasan éget minden egyes hibád… Ne vágyakozz a jövőbe hisz’ az eljön úgyis… A jelen harcát…