Alkonyszín tollvonások

Kezdünk már felnőni pereg a homokóra… Szalad a világ de most álljunk meg egy szóra… Öregszünk mégis mintha semmi se történne… Ha lehetne az idő szárnyát magam törném le…   Mert nem akarok belépni abba a sorba… Ami az emberek lelkét…

Istenem kérlek bocsásd meg nekem... Hogy szó nélküli volt eddig életem... És nem mondtam ki soha azt ami fájt... Így ismerhettem meg a kétarcú bájt...   Mert két arca van az egész világnak... Az egyik az ami sohase fáradt... Fenntartja a csodás, rózsaszín mázat...…

Szóljanak e sorok arról aki írja… Lelkével a csatát ezerszer megvívja… Aprócska ima száll minden egyes reggel… Istenem barátaim soha ne vedd el…   Bár fiatal vagyok de felnőttként érzem… Hogy ebben a világban az átverés az érdem……

A Tvben látom és a rádióban hallom... Gondolkodás nélkül dühvel keveredik hangom... Mert képtelen vagyok felfogni hogy lehet ez... Akkor büszke ha bennünket senkiknek nevez...   Az én népem mocskolod áruló szavaddal... Én ellened indulok bíborszín haraggal...…

Nézz magadra ember mit tettél most? A pénzhajhász világ gyorsan elmos… Azt hiszed így is jó lesz a világ? Sajnos nem ez az egyetlen hibád…   Keress és kutass minden szív mélyén… Kifogás nem lesz az életed végén… Az Úr előtt állva te is egy…

Tavaszodni kezd az idő hát én is elkezdek… Elkezdem érezni hogy többé sohase vesztek… Megírom hát újra mint ahogy sokszor megtettem… A mai délutánon hogyan is éreztem…   Új fények lobbannak azt hiszem szememben… Alkony vagy bíbor nem tudom…

Áruld el nekem miért van az… Hogy szemem lesütve is nyílik a gaz? Hogy akárhol járok elkap az érzés… Melynek nyomán születik e kérdés…   Miért keserű a siker mit elértem? Miért nyomasztó a féltés mi belőlem… Feléd és felétek önzetlenül…

Izzó jellé változtál… Amióta távoztál… Lehet hogy még nem tudod… De elviselni nem bírod… Ha minden cérna szakad… És sebeimből vér fakad… Bíbor fényem benned marad… Így képzeld el mindig magad…   Újjá rajzolni…

Védtelenül állva kicsit megfáradtan… Végignézek rajtatok kik oly bágyadtan… Élitek az életet feledve a célt… Elmondhatnám bátran nekem mennyit ért… De elég a szóból nem akarom tudni… Mennyire érzed hogy el akarok futni… Mert ne mond…

A nyomás már az ártalom… Lehet tovább nem bírom… Az otthonom a fájdalom… Szabadíts fel végre… Hogy tiszta szívvel… Nézhessek az égre… Egyedül csak te vagy képes rá… Szárnyak nélkül változni madárrá… Csak egyvalamit…

Szíveden a félelem hangja táncol… Hiszen te sem vagy ki fény nélkül lángol… Látod megérett az idő arra… Hogy egymagad indulj el a harcba… Az idő mélyén önmagadra lelj… A becsületed védelmére kelj… Mert ha azt hitted eddig volt nehéz a…

Amerre látok mindenhol zaj… Nem tisztelsz senki és ez itt a baj… Autó és befolyás minden mi kell… Így éled napjaid de nem éred fel… Életednél sokkal jobb mondhatni királyi… A többihez képest akik képesek kivárni… Adj inkább hálát hogy…

Bármikor hívj és én ott leszek… Ha senki nem lesz én védelek… S nem várok el érte mást… Csak hogy mosolyomat újra lásd… A fénylő bíbor szemek mindig vigyázva… Rajtad lesznek és a fényt is kiállva… Véres hadba szállnak érted……

Hűvös nyári eső mossa arcom… A nap helyettem vívja meg a harcom… Hisz az utat amit kijelöltél nekem… Az alkony mossa el kedvtelen… És így az esőben állva… Élvezem a nyugtató cseppeket… Büszkén és bőrig ázva… Feledhetem a…

Nem egészen értem… Elkábulva hogyan éltem… Nem látva át a zuhatagon… A szivárványszínű ostoba falon… Visszagondolni is fáj… Mennyit jelentett a táj… Amit elém idéztél… Kettős arcú báj…   Most itt állok a…

Kezem fejemre téve fekszem… Elfeledhetetlen időkbe teremtem… Hangom hiszen ő az egyetlen… Ki még most is száguldva jár… Nem moccanok és ez az mi fáj… S ne mondd nekem hogy így van ez jól… Nem lehet… A szavak hatalma hozzád is…

Őszi szél fújt mikor megismertelek… Nap telt nap után nem felejtelek… Egy szó lesz minden csak egy kell… És játékunk többé már nem fair… Nem tudhatom mi lett volna… Hibáink nem méltóak a szóra… De annyit már tudok mi lehet még……

Életét boldogan éli ő… A fellegek közt ébredő… A fehér herceg igaz párja… Trónjának valós gyémántja… És mégis bizonytalan és kába… Törékeny lelkét borítja virágba… De tudja régen más szavakból értett… Mikor a…

Bosszúm tőre egyszerű de éles… Rajta a méreg forró és édes… Ígérem haragom nem lesz majd véges… Mert nem felejtem hogy vérem voltál… A sebeim közt vagdalkozva jártál… S ellenséggé nyugodt szívvel váltál… De bíbor szemeim…

Fáradt vagyok s mégis merész… A büszkeségem az egyetlen rész… Mely ha kell s ha nem kérem… Bennem van és életre kész… Olyan mint a tiszta vérem… Maga a biztonság és egyben a vész… Fáradt vagyok s mégis élek… Minden nappal útra…

Reményteli kezdetek… Ezek melyek kellenek… Most minden új lesz és hátha… Te leszel ki nem küzdött hiába… Az aki eléri végső célját… És megmutathatja igaz valóját… Íme én is itt állok… Fáradtan bár újult erővel... Ha kell…

Nem érheted… Te vagy ki őserővel… Tűzzel próbálsz utat törni… Szabadságot vággyal idézni… S mi közétek áll gyorsan elűzni… Én voltam ki kiengedett… Elméd börtönéből a fény felé vezetett… Az egyetlen aki birtokba…

Nem látja más hogy mennyire bús ma… Magánya hideg jégként mar a húsba… Ha tehetné saját magát kötné gúzsba… Tudta árnyként harc és hév lesz a múltja… De nem bánja mi lett életének útja… Éberen még mindig az egyetlent várja……

Nincs minden hiába… Messzeségben alkuvón megállva… Hatalmas csendet kiáltva… Szólok én az egyetlen… Ki nem egyszer hibázott… S másoknak kegyetlen… Arcát elfelejthetetlen… Rúnákba vésve vitázott… Ég felé annyi átkot…

Nem kell más csak annyi… Hogy legyen erőd nem feladni… Végy példát róla tisztán és büszkén … A turulról aki szárnyal senkitől se függvén… Emelt fővel vállald hogy ki vagy… Hisz véred téged el soha nem hagy… Látod ő is egyre…

Halott már az éjszaka… Csak ő van talpon egymaga… Egyedül a sötétségben… Amely kezét fogva tovalibben… Érzi ez a hely, ez maga… Ahol nem érheti baja… Utol s nem kell csatát nyernie… Pedig régen élvezte de mennyire……

Szét nézek s semmit se látok… Bíbor szemmel az ég felé kiáltok… Hát ennyit ér ha melletted kiállok? Árnyékok közt suhanva jártam… Ezernyi színes fénysugarat láttam… Hát segítséget mindhiába vártam? Számtalan harc veszett kárba……

Már nem ülök egymagam… Már ül mellettem valaki… Régről ismerős mosolya megtöri a csendet… Nem fáj már semmi… Tőled végem van s ennyi… Karjaid közt átfonva lenni… Megannyi egyetlen mosolyt keresni… Barna hajzuhataga zuhan a…

Itt ülök egymagam… A csönd hideg sebet ejt rajtam… Távolról egy ismerős hang hallatszik… Talán egy barát… Nem… Ez én vagyok… Magamat hallom a csönd leple alatt… Nem értem… Nem értem mit mondok… Talán nem is…